Bevezető
A billentyűzet az 1990-es és a 2000-es években az egyik legelhanyagoltabb perifériának számított a gamerek körében: az akkori játékokat versenyszerűen űzők gondosan válaszották ki, hogy milyen egérrel és egérpaddal indulnak csatába, illetve fejhallgatóból is egy igényeiknek megfelelőt vettek, de a klaviatúrára a quakerek kivételével szinte senki sem figyelt oda (ott viszont a játék mechanikája miatt próbáltak legalább 4-5 KRO-ra törekedni). Ennek oka, hogy az akkori kínálat meglehetősen szűkös volt, ráadásul az egyes modellek között leginkább színbeli eltérések voltak, az akkor divatos multimédiás gombokat pedig játék közben nem igazán lehetett kihasználni.
Ez azonban nagyon gyorsan megváltozott, 2008-ban ugyanis megjelent a lineáris karakterisztikájú Cherry MX Red kapcsoló, ami nem csak újra köztudatba hozta, de a nagy tömegek számára is népszerűvé is tette a mechanikus billentyűzeteket. Az 1953-ban alapított Cherry 1984 óta készít MX szériás switch-eket; akkoriban egyébként főleg buckling spring, Topre és mechanikus kapcsolós billentyűzetek uralták a piacot, melyek borsos áruk ellenére is viszonylag népszerűek voltak, de ebben az időben a számítógép azért még nem volt tömegtermék. A ’90-es évekre változott a helyzet, hiszen exponenciális növekedésnek indult a géptulajok száma, ami ahhoz vezetett, hogy a gumidómos megoldások a költségcsökkentés jegyében letarolták a piacot, és örök életű, elpusztíthatatlan tárgyakból kidobható tucateszközök lettek.
Hirdetés
Máig nem tudni teljesen, hogy az ezredforduló után végül mi hozta el a mechanikus konstrukciók sikerét; a SteelSeries 7G-nek és a játékosoknak valószínűleg volt részük a dologban, de az már önmagában is üdítő volt, hogy végre történt valami. Újdonságként hatott, hogy az említett MX Redek alacsony, 45 gF-es kezdeti erőkifejtést igényeltek (miközben a 4 mm-es billentyűút 2 mm-es pontján regisztrálták a leütést), de a rajongók számára inkább a javíthatóság, a moddolhatóság, és nem utolsósorban a hangélmény volt vonzó. A téma keményvonalas hívei kedvéért persze meg kell jegyeznünk, hogy az MX kapcsolók igazán korrektté varázslásához kell egy kis utómunka, mivel a kezeletlen switch-ek pengése és karcossága rugócsere, alapos bejáratás (ajánlott legalább félmillió aktuáció), majd ízlés szerinti lubrikáció után zenévé válik, és a leütési érzet szépen kisimul – ettől függetlenül még gyárilag is felüdülést jelentenek a membános/sztenderd gumidómos megoldásokhoz képest.
Cherry MX1A/MX2A Red mechanikus kapcsolók nejlonházas, illetve felül polikarbonát (RGB-s) verziója manapság (forrás: Cherry) [+]
A mechanikus billentyűzetek azóta is virágkorukat élik, gyakorlatilag nincs olyan perifériagyártó, amelyik ne kínálna valamilyet, a felhasználók pedig a dizájn és a formátum mellett kiválaszthatják a számukra megfelelő lineáris, taktilis, vagy épp kattanó mechanikus kapcsolókat, vagy ezek halkított variánsait. Óriási innováció azonban gyakorlatilag 10 éven át nem történt, és ugyan megjelentek az optikai switch-ek is, amelyek még hosszabb élettartamot szavatoltak, de a felhasználói élményt nem befolyásolták számottevően. A kínálat viszont folyamatosan nőtt, az árak is mérséklődtek, ráadásul a Covid-járvány alatt sokan találtak izgalmas, új hobbira az igényesebb klaviatúrák világában, aminek egyenes következménye lett az addig eléggé rétegtermék épített billentyűzetek átszivárgása a hétköznapi felhasználók szélesebb körébe.
A pandémia előtt, még 2015-ben, három holland játékos megalkotta a Wooting nevű céget, akiket elsősorban a szubkultúrájukat sújtó sztereotípiák és a gaming perifériákkal foglalkozó vállalatok kommunikációja ösztökélt arra, hogy létrehozzák a Wooting One nevű, analóg mechanikus billentyűzetet, amelyhez Kickstarteren 135 786 eurót gyűjtöttek össze. 2022-ben pedig elindult hódító útjára 60HE nevezetű modelljük, amely azóta a profi játékosok körében az egyik legnépszerűbb típusnak mondható.
Wooting One (forrás: Wooting) [+]
A legnagyobb különbség magukban a kapcsolókban keresendő, ugyanis a Wootingban dolgozó mágneses switch-ek érzékelni tudják, hogy a felhasználó mennyire nyomja le őket. A hagyományos mechanikus kapcsolók erre nem képesek, a legtöbbnél általában 4 mm-es utat tud bejárni a billentyű, az aktuációs pont pedig 2 mm-nél van, tehát csak akkor regisztrálja a leütést, ha félig lenyomjuk a gombot, és ha teljesen lenyomott állapotból engedjük fel, félútig kell visszajönnie, hogy megszűnjön a jel.
Az új típusú switch-ek működése az úgynevezett Hall-effektusra épül, amit Edwin Hall fedezett fel 1879-ben. Eszerint ha egy vezetőben vagy félvezetőben áram folyik, és azt mágneses térbe helyezzük, akkor az áramot hordozó részecskékre (fémeknél ez az elektron) Lorentz-erő (az elektromágneses térben egy elektromos töltésre ható erő) hat, ami azzal jár, hogy a vezető két oldalán potenciálkülönbség lesz. A Hall-jeladókat többek között a gépjárművek gyújtóberendezéseinek vezérléséhez használják, többnyire a fordulatszámmal összefüggő jelek előállítására, és most ebből profitálnak ezek a kapcsolók is. Ez sem egy új találmány, a történet egészen az 1960-as évekig nyúlik vissza, tehát kicsit hasonló a helyzet, mint a szimpla mechanikus switch-ek esetében: valaki jól nyúlt egy régi dologhoz, ami most népszerű lett.
A rapid trigger működésének szemléltetése (forrás: Wooting)
A működési elvből adódóan itt nincs szükség fizikai kontaktusra az érzékelők és a kapcsolók között, hiszen ez utóbbin van egy mágnes, melynek a közelségét egy szenzor figyeli. Mindez nem azt jelenti, hogy a gépelési élmény más lenne, igaz, az ilyen switch-ek csak lineáris karakterisztikával készülnek. A mechanikus vagy membrános megoldásokhoz képest előny, hogy a mágnesek nem tudnak elhasználódni, és az élettartam elméletben akár egy milliárd leütés is lehet.
Az első modellek megjelenésekor még sok dolgot lehetett olvasni azzal kapcsolatban, hogy mire lehet majd használni ezt a régi-új technológiát. Mivel kvázi analóg gombokról van szó, szóba került, hogy egy-egy billentyűhöz több funkciót is hozzá lehet adni, például ha félig nyomjuk le, akkor csak kisbetűt ír, ha meg teljesen, akkor nagyot. Ez nem annyira jött be, ellenben a versenyjátékoknál érezhető előnyt jelent az analóg kivitel, viszont ezeket a címeket professzionális szinten nem billentyűzettel, hanem minimum kontrollerrel, de inkább kormánnyal játsszák.
És így jöttek képbe az FPS-ek (First Person Shooter), amiket magas szinten is egér-billentyűzet kombóval irányítanak: a mágneses kapcsolók itt azért jobbak, mert oldalazás (A-D-zás, strafe-elés, ki hogy hívja) közben gyorsabban megáll a karakterünk, hiszen a billentyűzetünk egyből érzékeli, ha elkezdjük felengedni a gombot, nem kell megvárnunk az aktuációs pont fizikai elérését, mint az egyszerű mechanikus daraboknál (ezt nevezik rapid triggernek). Ez a Counter-Strike-ban, Valorantban vagy épp Apex Legendsben óriási előny, hiszen ha a karakterünk hamarabb áll meg, akkor hamarabb tudunk pontosan lőni, a counter strafe-elésről vagy mikrododge-ról nem is beszélve.
A profi játékosok tekintélyes százaléka már át is állt, és többen úgy nyilatkoztak, hogy ez tulajdonképpen egy legális csalás a játékokban. Mi ennek megfelelően kipróbáltuk a technológiát, és a többség által favorizált Wooting 60HE+ mellett a konkurens versenyzők egy részét is bemutatjuk. A tesztelés során hivatásos játékosok véleményét is kikértük, a valorantos Soós „Szimpli” Bence a saját Wootingjával kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg velünk, Bozsó „TRuve” Péter pedig kipróbálta az összes klaviatúrát, így a cikkben leírtak az ő véleményüket is tükrözik; segítségüket ezúton is köszönjük!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
